2025. szeptember 27-én a Hefter Galéria és Stúdió parkjában felavattuk Kecskeméti Sándor gránit szobrait, és ezzel egy időben megnyílt a művész kiállítása. A parkban felállított munkák anyaghasználatuknál fogva is erőteljes jelenlétet képviselnek. A gránit tömörsége, fizikai súlya és időállósága markánsan meghatározza a szobrok karakterét. A szerkesztett, geometrikus formák határozottan rajzolódnak ki a táj organikusságával szemben, miközben a természetes fény és a környezet folyamatosan új viszonyokat teremt körülöttük.

A galéria belső tereiben bemutatott, kisebb léptékű – elsősorban kerámia alapú – munkák másfajta koncentrációt igényelnek. Ezek intimebb méretben mutatják meg azt a formai gondolkodást, amely Kecskeméti Sándor munkásságának alapja: a szerkezet, az arány és a tömeg viszonyának következetes vizsgálatát. A megnyitón Hefter László beszélgetett a művésszel. A párbeszéd során szó esett a gránit és a kerámia eltérő természetéről, az anyagválasztás tudatosságáról, valamint arról, miként válik egy szobor egy adott tér tartós részévé.

Kecskeméti Sándor munkásságának meghatározó területe a köztéri szobrászat. Pályája során számos nagy léptékű, tartós anyagból készült munkát hozott létre Magyarországon és Németországban. A gránit, amely a parkban felállított szobrok alapanyaga is, nem pusztán technikai döntés, hanem szemléleti állítás: időtálló, nagy sűrűségű anyagként fizikailag és vizuálisan is formálja a környezetét. Szobrai nem díszítő elemek, hanem téralakító tényezők. A tömeg, az arány és az elmozduló, metszett síkok viszonya határozza meg, miként járhatók körül a művek, hogyan vetnek árnyékot, és hogyan lépnek kapcsolatba az épített és természeti környezettel. A néző mozgása a kompozíció részévé válik: a forma nem egyetlen nézetből, hanem folyamatos térbeli tapasztalatként értelmezhető. A Hefter Galéria és Stúdió parkjában felállított gránit munkák ebbe a gondolkodásba illeszkednek, stabil, hosszú távú jelenlétükkel új súlypontokat hozva létre a parkban.

A tárgyakat a felületükről visszaverődő fény által érzékeljük. Az üveg esetében a rávetülő fény csak egy része verődik vissza, a többi a transzparencia révén behatol az üveg belsejébe, ezáltal egy új perspektívát nyit számunkra.
A kiállítás címe is erre a felszín alatti belső világra utal. Tárgyaimban az üveg ezen tulajdonságát használom fel, hogy a rejtett belső formákat a felszínre hozzam.
Szobraimban két forma jelenik meg: egy külső és egy belső, amely egy negatív üreg, egy hiány a tárgyon belül. Ezt a belső formát nem látjuk valóságában, csak a külső formára kivetített képét. Ezért a külső forma alakításával nyílik lehetőség a belső képet torzítani, ami a fénytörés és az üveg optikai tulajdonságainak köszönhető.
Tárgyaimban egy olyan plasztikai kapcsolatot tárok fel, amelyben ez a viszony egy egységként jelenik meg. A külső és belső formák egymásra hatnak, kiegészítik és értelmezik saját helyzetüket.

Sipos Balázs

Vetítés:
A Film by Marinka Limat
2022 | Switzerland | 29′

A film nyitvatartási időben folyamatosan megtekinthető.

Marinka Limat is walking from Kassel to Athens. Far off from the documenta-14’s hotspots of contemporary art, her art work puts a focus on the in between. The in between cities, people, even between herself and any other person crossing her path.

Being the stranger passing by, the artist looks for contact, asking for a place to stay, a coffee or a simple bit of information. Using these pretexts, she explores the artistic potential of daily situations. Declaring that these purely human interactions inhere a potential of art, she seeks to uncover theirs rules and to develop tools for a performative practise: An “Art of the Encounter” is unfolding in front of our eyes.

On her journey, the artist is experiencing one encounter after another: Each one is unique and different. Certain encounters do not work, others are missed, and sometimes avoiding an encounteris the better option. From encounter to encounter, the artist becomes more aware of the conditions that determine her ephemeral work.

In her film, Marinka Limat takes the audience with her to flirt with the boundaries of art. It’s not in a spectacular way, and sometimes you may even doubt her quest. But exposed to all shades of encounters and enduring her most honest intentions, the artist brings forth some of very basic human qualities, binding them in an artistic form. Step by step, the evidence is rising that something different is still possible.

Further information can be found on the film’s website: www.art-of-the-encounter.com

Azt hiszem, kivételesen könnyű dolgom van, mert kiállító művészünkről nem nehéz feladat jókat mondani, sokan megtették már előttem, többek között házigazdánk Hefter László is, 2005-ben a Piramis Galériában, amikor az anyaghoz való elementáris kötődése miatt megkockáztatta azt a feltevést, hogy művészünknek „talán már a bölcsője is üvegből volt”. Gopcsa Katalin egyik megnyitó beszédében pontosan fogalmazott, amikor azt írta, hogy: „Köblitz biztos tudású, anyagát jól ismerő szakember: mestere az üvegnek”. Világos, manapság ritkán elhangzó kijelentés, mely pontosan tükrözi az alkotó felkészültségét, fölényes mesterségbeli tudását, melyhez hiteles művészi mondanivalót társítva megkapjuk a jó művész képletét.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a német gyökerekkel rendelkező Köblitz Birgit világpolgár. Önálló kiállításai Magyarországon kívül többek között Németországban, Luxembourgban, Angliában, Hollandiában voltak. Csoportos kiállításokon a távoli Japánban és Kínában is szerepeltek alkotásai. Munkáit japán, német, magyar közgyűjtemények és számtalan magángyűjtemény őrzi, több évtizedes alkotói pályája során fontos egyházi és világi megrendeléseknek tett eleget itthon és külföldön egyaránt. Autonóm üvegtárgyak, önálló plasztikák, üvegfestmények, építészeti munkák szerepelnek művészi repertoárjában.

Ars poeticájában Birgit azt írja, hogy alkotóként: a belső egyensúlyt, az irányt, a kétséget, egyszóval a lényeget kutatja. A változás foglalkoztatja, az út, az úton levés, ami az üveg átalakulásának folyamatában, a vele folytatott dialógusban tetten érhető és vizuálisan is leképezhető. Ez a változás, ami a szilárd halmazállapottól a képlékenyen át vezet – miközben az anyag lényege is minősége is megváltozik – a szakember által irányított, kontroll alatt tartott folyamat, melyben azonban a meglepetésnek, a játékosságnak is jut bőven szerep.

A ma nyíló A Napló című kiállítás témája különösen aktuális, hiszen anyagával Köblitz Birgit a közelmúltra reflektál, a kényszerű  „új időszámításunk” előtti időnek, egy portugál nyelvterületen kis hátizsákkal tett élményteli utazásnak állít emléket, amit 2019-ben élt át férjével. Munkáiban azt az elementáris létélményt dolgozza fel a művészet nyelvén, mely mindannyiunkban alapvető változásokat generált, valamilyen szinten mindenkit kimozdított a jól megszokott komfortzónájából. „Megállt az idő. Visszahúzódva élünk, mint a remeték.”– fogalmazta meg Birgit ezzel kapcsolatos érzéseit. Az új helyzetben materializálódott, súlyos időnek az önkifejező ember számára kizárólag a cselekvés ad értelmet, az teszi elviselhetővé, csak az segít elfogadni a kényszerhelyzetet, az átmeneti tehetetlenségi állapotot: „Ez a napló-fészek úgy készült, mint egy mandala vagy egy graffiti – a legfontosabb volt, hogy elkészítsem.”- enged betekintést gondolatvilágába és naplóíró, fészekkészítő időszakába a művész.

Kavargó gondolatok, kétségek, kétségbeesés a kemence tüzében lírává nemesülnek. Birgit világában egyaránt megtalálhatók organikus és geometrikus elemek, melyek csak kiinduló pontok, amiket minden esetben a konkrét mondanivaló ír át- és fölül. Önmagán átszűrt jelképrendszerébe olyan ősi, egyetemes tartalmak tartoznak, mint a kapu, az ív, a fészek vagy a hajó. Számára fontos a tér és annak atmoszférája, ami alkotásra inspirálja. Művészi kifejezésmódjára az elvont, szimbolikus gondolkodás, valamint a korszerű, modern nyelvezet jellemző. Egyszerre használ absztrakt és figurális formákat különböző anyagokat újszerűen kombinálva.

Természet által ihletett formái jelenbe szilárdult személyes emlékek, fénnyel teli elkülönült zárványok. Munkáin a mindent átitató anyagtalan fényt a színek melegítik át, a beléjük álmodott formák moderálják, humanizálják, töltik meg lélekkel. Akárcsak a nézőt, aki nyitott a művészi üveg transzcendenciájára.

Pápai Emese

Hefter galéria, Pannonhalma

2021. július 10.

Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb az átjárás a képzőművészet és az iparművészet, illetve a craft között. A művészeti ágak hagyományos hierarchiájában az iparművészet körébe sorolt művek át- és felértékelődnek, ugyanakkor jelentős kortárs művészek kezdtek kézműves technikákkal dolgozni. Olyan korban élünk, amikor a kollektív figyelem veszedelmesen elcsúszik, csapdába esik a közösségi média hírcsatornáinak szabadesésében és gyakran hamis tények köré rendeződik. A kézművesség azonban konkrét és kézzelfogható, olyan szilárd értékeket ad nekünk, amikben hinni lehet. A művészetnek a múltból a jövőbe vezető útja lehet, mert természeténél fogva fogyasztásellenes, tömeggyártásellenes és fenntartható. A kézművesség azért is fontos, mert kitágítja a művészeti világ lehetőségeit a sokszínűség és az etnikai sokféleség felé.
A kerámia óriási erővel robbant be a művészeti világba és a műtárgypiacra az elmúlt másfél évtizedben, nagyon intenzív intézményi és gyűjtői érdeklődés övezi. Számos művész választja a kerámiát, mert az anyag esztétikai, fogalmi, fizikai és texturális lehetőségei gyakorlatilag végtelenek, és a médium sokrétű alkalmazásai folyamatosan fejlődnek. A művészek újféle, szokatlan, a műfaji kereteket átlépő megközelítésekkel kísérleteznek. A gyűjtők számára fontos, hogy manapság, amikor a mindennapi élet nagyrészt online zajlik, a kerámia színeinek, textúráinak, anyagiságának, tapinthatóságának megtapasztalása igazán frissítő léptékváltás, amely másféle élvezetet, élményt nyújthat.
Simon Zsolt József munkássága tökéletesen összhangban áll a nemzetközi folyamatokkal. Alkotásainak anyaga klasszikus és egyben nagyon modern, a porcelán a 21. századra megszabadult a barokk kliséktől, új arcot kapott. Simon Zsolt egyedi öntési technikával hozza létre munkáit, mely nagyon aprólékos előkészületeket, megtervezettséget igényel, ugyanakkor a véletlennek is hagy teret a mű alakításának folyamatában. Bizonyos mértékben maga a médium, az anyag lehetőségei vezérlik a mű koncepcióját. Szobrait úgy hozza létre, hogy az öntési „hibákat” transzformálja formaképző elemekké. Az öntőmasszát irányítottan folyatja ki az előzetesen aprólékos munkával kifaragott gipszforma elemei közül, így a kifolyt részek érdekes effektekké alakulnak.
Szobrászi eszköztárában a porcelán anyagának, mint nyers művészeti produktumnak az önmagában való hangsúlyozása is fontos szerepet kap. A nagymúltú szerves anyag magában hordozza a természetre és a kultúrára, a történelmi és a geológiai időkre való utalást. A puha és kemény, a belső és külső, illetve a felület és forma minőségei láthatóvá teszik a kapcsolatokat az emberi tevékenység és a természetes folyamatok, a megfontoltság és a véletlenek, a látottak és az érzékeltek között.
Simon Zsolt szobrai nyomokban megőrzik a kerámia hagyományos formáira, az edényekre, vázákra való utalást. Munkái ugyanis elfoglalnak, körbefognak egy belső teret, melyet gazdag, organikusan burjánzó felületek vesznek körül. A mozgalmas felületek szépségükkel a természet öntörvényűen életszerű rendjének érzetét és a tér dimenziójának a megtapasztalását teszik lehetővé. „A fizikai lét nem a tökéletességről szól. – mondja a művész egy interjúban. – A fizikai lét tele van szabálytalanságokkal.” A szobrok szakrális edényekként jelennek meg előttünk. A transzcendenshez kapcsolódnak a spirituális belső tér és az energiák áramlását megjelenítő külső felület összehangolásával, az átlényegülés aktusát is felkínálva a befogadónak.

Spengler Katalin

Izgalmas feladat számomra Szilágyi Csilla és Mindák Gergely Morphosa című kiállítását megnyitni, eddig ugyanis ha Csillával és Gergővel a munkásságukról, éppen aktuális munkafolyamataikról, kiállításaikról beszélgettünk – és ezt formálisan tettük –, akkor rádió-interjút készítettem velük. Én tehát kérdeztem, ők pedig meséltek. Most azonban rajtam a sor, hogy beszéljek a művekről.

Az említett interjúkat, beszélgetéseket egymás mellé helyezve megmutatkoznak a két művész gondolkodásmódjában fellelhető hasonlóságok, kapcsolódások, melyeket a jelen kiállításon is megfigyelhetünk. A hasonlóságok a műalkotások általi történetmesélésben érhetők tettem. Csilla elsősorban saját, illetve barátai, ismerősei személyes történetei által inspirálódik, míg Gergő esetében gyakori a képzőművészeti munkák, valamint a társművészetek, elsősorban irodalmi alkotások alapulvétele, továbbgondolása. Az alkotás mindkettejük számára folyamatos önismereti munka, rendrakás a lélekben. A fejlődés ezen formája időigényes, azonban – ahogy ők maguk is megfogalmazták már – kiváló hosszútávú befektetés.

Erre a lassú, de alapos átlényegülésre utal a kiállítás címe: Morphosa. A címválasztást az a hosszú éveken át tartó folyamat ihlette, amikor szerves anyagokból kőzetek jönnek létre. Mivel a területnek nem vagyok ismerője, nem mélyednék el a kérdésben, arra azonban talán ennyi információ is rávilágít, hogy a természetnek milyen alapos, időigényes munkája került az alkotók figyelmének középpontjába.

Csilla a Transfuse című sorozatának második egységét, a Transfuse_02-t mutatja be. A sorozat első része 2006-ban jött létre Csilla diplomamunkájaként. A munka egy fémből készült háromszögrács-hálóra integrált gömbölyded alakzatú üvegszerkezet, mely interakcióba lép az őt érő fényhatásokkal. A 2017-es Art Market Budapesten egy mesterséges tóban kapott helyet a Transfuse_01, ahol nemcsak a természetes fénnyel, hanem a vízzel is interakcióba léphetett. A különféle installálási és bemutatási lehetőségek is felhívják a figyelmet a természettel való kapcsolódás lehetőségére, a természet és a művészeti alkotás egymásra hatásának erejére. Ezzel a motívumrendszerrel továbbdolgozva, ezen a gondolatmeneten továbbhaladva alkotta meg Csilla a Trasfuse_02 műtárgyegyüttest. Az itt kiállított szobrok üveg és beton alkalmazásával jöttek létre, a Transfuse_01-hez képest jobban kilépve a térbe. A beton és az üveg izgalmas párbeszédben áll egymással, kiegészíti egymást: a beton a stabilitást képviseli, az áttetsző üveg pedig légiességgel látja el a szobrokat. Az objekteket centrális kompozícióba rendezett geometrikus formák alkotják. Csilla megengedő a geometrikus formákkal, a szögeknek, domborulatoknak nem kell tökéletesnek lenniük munkáiban; ahogy ő fogalmaz, a formáknak „része az oldottság, a kézmeleg vonalvezetés is – a tűpontos szerkesztés elvenne belőlük. Az üveg és a beton találkozásánál pedig tovább oldódik a szigorú mértaniság a mintázott megmunkálásban.” A geometrikus formákat Csilla a természettől kölcsönözte. Szobrai többeket emlékeztetnek keresztbe vágott növényekre, gondoljunk csak egy szeletekre vágott paradicsomra, narancsra vagy egy kettéhasított brokkolirózsára. Megnyitóbeszédem elején említettem, hogy Csilla személyes történetekből merít ihletet. Ezek a történetek egyes korábbi munkáin egyértelműen megjelennek, az itt kiállított alkotásokon azonban geometriai formákká egyszerűsödve mutatkoznak meg.

Gergő munkáinak bemutatásához hadd idézzek egy részletet Platón Phaidon című művéből.

LXI. (…) sok és sokféle nagy folyam van; és a sok közé tartozik az a négy folyam, melyek közül a legnagyobb és a legkülsőbb részen folyó az Ókeanszonak nevezett; a vele épp szemben és ellenkező irányban folyó az Akherón, mely más puszta helyeken hömpölyög át és a föld alatt folytatódva az Akheruiszasz-tóba szakad, ahova a legtöbb megholt lelke érkezik. (…)
LXII. (…) mihelyt megérkeznek a halottak arra a helyre, ahova a daimonja vezérli mindegyiküket, először is ítélettel különválasztják, kik éltek szépen és jámborul, s kik nem. És akikről az kiderül, hogy közepesen éltek, azok az Akherónhoz vonulva (…) eljutnak (…) a tóhoz, és ott laknak, és megtisztulva vétkeiktől, letöltve büntetésüket feloldozást nyernek (…), akik viszont orvosolhatatlannak bizonyulnak bűneik nagysága miatt, (…) azokat őket megillető sorsuk Tartaroszba veti, ahonnan soha többé nem jönnek fel. Akik pedig orvosolható, bár nagy vétkekkel vétkeztek, (…) és azután megbánva, másmilyen életet éltek (…), azoknak is a Tartaroszba kell ugyan zuhanniok, de miután lezuhantak és egy évet töltöttek ott, felveti őket a hullám (…). Akikről pedig az derül ki, hogy különösen jámborul éltek, azok a földbeli helyekről kiszabadulva (…) feljutnak a tiszta lakóhelyre, és a föld felszínén lakoznak. Akik pedig ezek közül a bölcsesség szeretete által kellőképpen megtisztulnak, a testük nélkül élnek az egész hátralevő időben, és még ezeknél is szebb lakóhelyekre érkeznek, melyeket világosan leírni nem is könnyű és az idő sem elég rá most.
(Kerényi Grácia fordítása)

Gergő munkásságát megismerve szembetűnővé válik, hogy a művészt komolyan foglalkoztatja élet és halál kérdése. A táj születése című sorozatában Weöres Sándor Mahruh veszése című versét dolgozta fel, de folyamatosan foglalkozik Arnold Böcklin sokakat megihlető A holtak szigete című festményének tanulmányozásával is. Itt kiállított szobrai is ezt a témakört boncolgatják. Munkái egysége a Megkövült erdő címet viseli. Az alkotások az alvilág folyójára, Akherónra, illetve az ott zajló eseményekre reflektálnak. Ahogy az imént felolvasott szövegrészlet is mutatja, az élők és holtak világát egymástól elválasztó folyó minden lélekkel, és ezeknek a lelkeknek a történeteivel is találkozik. Gergő értelmezésében a folyóba belemosódnak a földi és alvilági élet eseményei, majd uszadékfaszerűen sodródnak a vízzel. Ezeket az uszadékfákat jelenítik meg a Megkövült erdő darabjai. A szobrok precízen megformált geometrikus alapelemekből jönnek létre, ám élő szervezetet idéző formavilággá, faág szerű struktúrává állnak össze.

A megkövülés, megszilárdulás folyamata az üveg és a beton létrejöttét is jellemzi. Mindkettő lágy, folyékony halmazállapotból válik szilárd anyaggá. Csilla és Gergő az elmúlt években jelentősen fejlesztették, tökéletesítették üvegmegformálási és betonöntési ismereteiket, technikájukat. Az üveggel való kapcsolatukat elsősorban az amerikai Pilchuck Glass Schoolban mélyítették el, ahová tanítani is visszahívták őket. A beton művészi megformálását hazai közegben tökéletesítették Csurgai Ferenc szobrászművész kurzusain, illetve a Monostori Művésztelepen. Csurgait követve – aki hazánk egyik legjelentősebb, betonra specializálódott szobrászművésze – Csillát és Gergőt is az a művészi hozzáállás jellemzi, miszerint a beton anyagára úgy tekintenek, mint amitől eltávolíthatók a ráragadt ipari jellemvonások, és kellő művészi hozzáértéssel levegős, könnyed műalkotások anyagául szolágálhat. A Monostori Művésztelepen töltött idő alatt többek között a Veres Balázzsal folytatott közös munka gyakorolt nagy hatást arra, hogy miként nyúlnak az anyaghoz. Újtechnológiás betont alkalmaznak, mely olyan kemény halmazállapotot nyer a megszilárdulás során, mintha kővé válna. A zsalu megválasztását is alapos munka kíséri, hiszen az öntőforma minden tulajdonsága megjelenik a betonon, a szobrok felületén a zsalu belső oldalára felvitt filctollrajzolat is megmutatkozik. Csilla kézzel formált agyagot és PVC lapokat használt szobrai megformálásához, Gergő pedig hungarocellformába öntötte a betont.

Az itt kiállított munkákon megfigyelhető áttörések, finom vonalvezetés, színezések, precíz megmunkálás és az üveggel történő összedolgozás nemcsak a magasfokú művészi hozzáállást és anyagismeretet teszi tettenérhetővé, hanem azt az elmélyülést és önismereti munkát is, melyről megnyitóbeszédem elején ejtettem szót. A hosszútávú befektetés meghozza eredményét.

Molnár Zsuzsanna

Kiállító Művészek:

Babos Páalma
Holló István
Karsai Zsófia
Lublóy Zoltán
Néma Júlia
Ruzicska Tünde
Simon Zsolt József
Szávoszt Katalin
Szemerneki Teréz

Gaál Endre nem a szokásos, hanem az univerzális értelemben veendő képzőművész, aki totálélményben gondolkodik. Ha tárgyat is hoz létre, és azt egy meglévő térbe helyezi, az a tér teljes átértelmezését fogja jelenteni, mert olyan erőrendszerek megmutatásával operál, amelyek eleve az adott tér létét – ami nemcsak tér, hanem téridő – is lehetővé tették. Miközben csak az anyagok (leginkább az üveg) tudott és meglepő jellemzőit állítja fókuszba, assamblage-szerű konstrukciói óhatatlanul kiprovokálják a nézőből ezen anyagok potenciálisan hordozott szimbolikus értékeit, amit az összeállítás dinamikája jelentéssé épít föl bennünk. A most bemutatott anyag ismét egy újabb anyagfajta, a milliméternél is vékonyabb csorgatott üvegszál körüli vizsgálódás, valamint egy római tanulmányút eredményeit tárja elénk. Szól a bombasztikus sajtószöveg. Gaál Endre művészetét azonnal a nagy világművészettörténet megfelelő értelmezési kereteibe passzírozza, azaz oda, azon magasságokba emeli. Mert akkor most nem kell afféle köröket futni, hogy az üvegesek iparművészek, és az egy lennebb található presztízsű dolog, mint a csak önmagának való képzőművészet, ami ráadásul úgy önmagának való, hogy valójában az élettel kell eggyé olvadnia. Le a magas polcról a proli porba. Ezért jött kapóra a sajtószöveg-írónak a rokonság a nemzetközi konstruktivizmus elveivel, amely Gaál Endre munkáiból kisejthető. Ők kezdik vállalni alkotó emberként először az akkor még hajmeresztően fölforgatónak tűnő, ezért inkább el sem képzelt újabb, nagyjából einsteini fizikát, ami a newtoni mechanikával leírt, három egymásra merőleges tengelyű, azaz pusztán egy térrácsra legondolható, idejétől leválasztott tér helyett a tér-időre kezd rálátni.

Ebben a kinyilatkoztatásban Nikolaus és Anton célként tűzik ki a világ, vagy valóság nem látható rendezőelveinek láthatóvá tételét. Egy lépéssel megy tovább e szöveg magyar nyelvi észjárású tovagondolása, Moholy-Nagy és Kemény beszél már dinamikus-konstruktív erőrendszerekről, amik e világunkat alkotják és alakítják. Ők ezeket kiábrázolni kívánták, mint ahogyan a vallásos művészet is hite szerinti, bár nem látható valóságokat ábrázolt ki, magyarán az ikonfestő manifesztuma is lehetne Realista manifesztum. Gaál Endre hoz létre grafikákat szintén, meg ne lepődjenek, de terveinek még rajzos vázlatait is képes létrehozni, azonban nem a kiábrázolás az, ami az ő esetében a legszerencsésebb kifejezés, hogy kiállítási eljárását megragadjuk. Mint ahogyan a fényművészet a fényt, a kinetikus művészet a mozgást előbb ábrázolta, majd beemelte a műbe, Gaál Endre nem ábrázol dinamikus-konstruktív erőviszonyokat, hanem létrehoz, a művei ilyenek. Erre gondolhatott a sajtószöveg-író, amikor ezt a gondolatot magának megengedte, hogy miért értelmezi át a terét egy-egy Gaál-mű. És ezért is az univerzális kifejezés használata, mert ennek használata mögé tessék odaérteni azokat a művészeket, akik partikulárisok, mert ezek nem tudnak totálélményt nyújtani. Következő. Az anyagok tudott és meglepő jellemzőiről csak annyit hadd bátorkodjak pontosítani, hogy például az üvegről ismerjük, hogy átlátszó, néha csak áttetsző, de azt már nem szoktuk föltételezni, hogy rugalmas is tud lenni. Ezek fókuszba pedig csak úgy kerülhetnek, amennyiben az anyag nem valamit akar imitatíve, vagy prezentatíve megformálni, azazhogy nem üvegtigris, és nem üvegváza, hanem a valami mássá formálás eljárása zárójelbe tétetik, mint egy pánttá vágott síküvegcsík esetében. De hasonló érvényes a formák szintjén szintén minimálisnak tűnő anyagba beavatkozással az egyszerűen leírható mértani formákká egybe rogyasztott csorgatott üvegszál-törmelék objektekre is, az ezen egyes objektekből készült assamblage-okra is. Erre építvén lehet igaz az állítás, hogy amennyiben anyagi jellemzőiket – és valóban csak azt – mutatják meg e tárgyak a térben, és semmi egyéb, az utánzó, emlékeztető formák közvetítésével beidézett gondolatnak nem kívánnak kifejezői lenni, úgy a mindenben értelmet kereső, megérteni akaró emberi néző mégiscsak utalások mentén akarná a rejtélyt fölfejteni, és szimbolikus szótárát üti föl. Csak az anyag van neki megmutatva, és tudja, hogy ez nemcsak az. Mi végtére is az üveg? Hát nem egyéb, mint a por, amit energia hat át, ami benne részben elvész, mert átalakítja, amibe hat, és emiatt az anyag már nem föld-sötét, hanem magán a fényt át fogja ereszteni. Nem tökéletes metaforája ez annak, amint a gnosztikus isteni alászállás és szétszóratás zajlik bele az anyag mocskába, kedves embertársaim? Lehet ezt is gondolni, csak az üvegről, és még egyebet, és a gumiról is, fáról, földről; Gaál Endre munkáinak nézése ezeket az értelmezői pályáinkat megmozgathatja. Nem gondolom, hogy valódi kiindulási pontjait kellene referenciaként vissza tudnunk olvasni a munkákból, hogy jobban megértsük őket. Itt van csak a római tégla esete, ami itt rogyasztott üvegként visszatér a méretét megtartva csak, illetve azt, hogy több van belőle egyszerre általában, és körülbelül ekkora fugák választják el az egyik elemet a másiktól. Hiszen az összeállítás, ami létrejött, egyben színtani, optikai, szobrászi, statikai és nehézipari játék, s mind e mellett a történelmi szimbolikus utalás az emlékművek árát képező igazi életre, a rabszolgákra, a dolgozókra a szél kikoptatta téglák között megmaradó habarcs példázatán csak az egyik rétege a műnek.

Paksi Endre Lehel

…sóhajtása alig hallható nesz,
amolyan selyemsuhogás.

Jorge Luis Borges

Legegyszerűbb, legszokványosabb formájában a párbeszéd egy emberpár információs aktusa. Tóth Margit és Melcher Mihály – házaspár; esetükben a párbeszéd mindennapos formáin túl a két alkotóművész párbeszédének sajátos változataival is gondolnunk kell. Ráadásul mindketten – évfolyamtársakként – az Iparművészeti Főiskola szilikát szakán diplomáztak, az üveget választották kifejezési pályatérnek, jóllehet, a rajzolás és a festés mind a tervezésben, mind pedig a primérebb önkifejezésben megmaradt lehetőségükként. Nehéz lenne elképzelni hogy ne határozzák meg egymást, még inkább, hogy a közös gondolkodásból, a közös technikai kivitelezésből, anyaghasználatból, technológiából ne következzenek kölcsönhatások vagy éppen szükségszerű elkülömbözések (m-mel a derridai értelemben) – pontosan a sajátos egybeesések indikációjára.

Merthogy mégis csak két különböző, két meggyőzően, kimutathatóan egyéni művészalkatról van szó; ha nagyon le akarom egyszerűsíteni: egy expresszív-szürreális fantáziáról (Tóth Margit), valamint egy konstruktív-racionális elemzőről (Melcher Mihály). Egyúttal azonban azt a megengedést is nyomban meg kell tennünk, hogy ezek pusztán elméleti kategóriák, ilyen kristálytisztán szerencsére egyik sem felel meg a magáénak.

Emblematikus példával hozakodom. Tóth Margit olyan állatokat állít elő üvegből (szándékolt a nehézkes fogalmazás!), amilyenek nincsenek, azazhogy: mégis létesülnek üvegvalóságukban. Talán létezhetnének is valamiféle vadonban, de a törzsfejlődés más irányokat tűntetett ki. Örömest nevezném őket vizuális anagrammáknak. A természetben zöld disznó sincs, annál inkább Melcher Mihály állattanában. Az üvegfauna gondolata valószínűleg közös, a zöld disznó viszont említett üvegformájában is jobbára robosztus ékszerként hat – egy szögletesebb teremtő teremtményeképpen, míg Tóth Margit mitikusnak tetsző, egy magán-mitológiából kiszökdöső bájosabb lényei többnyire parafrázisok – mondjuk: szeretet-formákra. (Ez utóbbi kifejezést egyértelműen Tóth Margitnak kreáltam – jelölendő alkotói viszonyát a sajátvilághoz.) Mindkettejük „világteremtése” alapozhat a jól fölszerelt műhelyre és a magas fokú szakmai ismeretekre, amit ebben a kivételes esetben a kéznyom esetlegességének hiánya (!) igazol. Mint mondtam, ettől még jellegzetes az eltérés, sőt, a képi vetületeken csakúgy. Mindketten építenek föl karakteros figuráikra szituációkat, történetkezdeményeket, mítoszáthallásokat. Ezek pedig akarva/akaratlan kifinomult párbeszédek, rafinált üzenetek, amelyekbe könnyed eleganciával csábítják be a szemlélődőt. Könnyű elcsábulni a titok vonzásában, ugyanis hamar megérezzük a művek közvetlenségébe burkolt enigmatikusságot, megragad bennünket a rejtély sejtése.

Annyi bizonyos első pillantásra is, hogy a talány nem zsákbamacska; szavatolja az előadásmód korrekt szépsége, szavatolja a sejtelmes gondolat leplezetlen eredetisége, játszi komolysága.

Fábián László