…sóhajtása alig hallható nesz,
amolyan selyemsuhogás.

Jorge Luis Borges

Legegyszerűbb, legszokványosabb formájában a párbeszéd egy emberpár információs aktusa. Tóth Margit és Melcher Mihály – házaspár; esetükben a párbeszéd mindennapos formáin túl a két alkotóművész párbeszédének sajátos változataival is gondolnunk kell. Ráadásul mindketten – évfolyamtársakként – az Iparművészeti Főiskola szilikát szakán diplomáztak, az üveget választották kifejezési pályatérnek, jóllehet, a rajzolás és a festés mind a tervezésben, mind pedig a primérebb önkifejezésben megmaradt lehetőségükként. Nehéz lenne elképzelni hogy ne határozzák meg egymást, még inkább, hogy a közös gondolkodásból, a közös technikai kivitelezésből, anyaghasználatból, technológiából ne következzenek kölcsönhatások vagy éppen szükségszerű elkülömbözések (m-mel a derridai értelemben) – pontosan a sajátos egybeesések indikációjára.

Merthogy mégis csak két különböző, két meggyőzően, kimutathatóan egyéni művészalkatról van szó; ha nagyon le akarom egyszerűsíteni: egy expresszív-szürreális fantáziáról (Tóth Margit), valamint egy konstruktív-racionális elemzőről (Melcher Mihály). Egyúttal azonban azt a megengedést is nyomban meg kell tennünk, hogy ezek pusztán elméleti kategóriák, ilyen kristálytisztán szerencsére egyik sem felel meg a magáénak.

Emblematikus példával hozakodom. Tóth Margit olyan állatokat állít elő üvegből (szándékolt a nehézkes fogalmazás!), amilyenek nincsenek, azazhogy: mégis létesülnek üvegvalóságukban. Talán létezhetnének is valamiféle vadonban, de a törzsfejlődés más irányokat tűntetett ki. Örömest nevezném őket vizuális anagrammáknak. A természetben zöld disznó sincs, annál inkább Melcher Mihály állattanában. Az üvegfauna gondolata valószínűleg közös, a zöld disznó viszont említett üvegformájában is jobbára robosztus ékszerként hat – egy szögletesebb teremtő teremtményeképpen, míg Tóth Margit mitikusnak tetsző, egy magán-mitológiából kiszökdöső bájosabb lényei többnyire parafrázisok – mondjuk: szeretet-formákra. (Ez utóbbi kifejezést egyértelműen Tóth Margitnak kreáltam – jelölendő alkotói viszonyát a sajátvilághoz.) Mindkettejük „világteremtése” alapozhat a jól fölszerelt műhelyre és a magas fokú szakmai ismeretekre, amit ebben a kivételes esetben a kéznyom esetlegességének hiánya (!) igazol. Mint mondtam, ettől még jellegzetes az eltérés, sőt, a képi vetületeken csakúgy. Mindketten építenek föl karakteros figuráikra szituációkat, történetkezdeményeket, mítoszáthallásokat. Ezek pedig akarva/akaratlan kifinomult párbeszédek, rafinált üzenetek, amelyekbe könnyed eleganciával csábítják be a szemlélődőt. Könnyű elcsábulni a titok vonzásában, ugyanis hamar megérezzük a művek közvetlenségébe burkolt enigmatikusságot, megragad bennünket a rejtély sejtése.

Annyi bizonyos első pillantásra is, hogy a talány nem zsákbamacska; szavatolja az előadásmód korrekt szépsége, szavatolja a sejtelmes gondolat leplezetlen eredetisége, játszi komolysága.

Fábián László