1973

Simon Zsolt József munkássága tökéletesen összhangban áll a nemzetközi folyamatokkal. Alkotásainak anyaga klasszikus és egyben nagyon modern, a porcelán a 21. századra megszabadult a barokk kliséktől, új arcot kapott. Simon Zsolt egyedi öntési technikával hozza létre munkáit, mely nagyon aprólékos előkészületeket, megtervezettséget igényel, ugyanakkor a véletlennek is hagy teret a mű alakításának folyamatában. Bizonyos mértékben maga a médium, az anyag lehetőségei vezérlik a mű koncepcióját. Szobrait úgy hozza létre, hogy az öntési „hibákat” transzformálja formaképző elemekké. Az öntőmasszát irányítottan folyatja ki az előzetesen aprólékos munkával kifaragott gipszforma elemei közül, így a kifolyt részek érdekes effektekké alakulnak. Szobrászi eszköztárában a porcelán anyagának, mint nyers művészeti produktumnak az önmagában való hangsúlyozása is fontos szerepet kap. A nagymúltú szerves anyag magában hordozza a természetre és a kultúrára, a történelmi és a geológiai időkre való utalást. A puha és kemény, a belső és külső, illetve a felület és forma minőségei láthatóvá teszik a kapcsolatokat az emberi tevékenység és a természetes folyamatok, a megfontoltság és a véletlenek, a látottak és az érzékeltek között. Simon Zsolt szobrai nyomokban megőrzik a kerámia hagyományos formáira, az edényekre, vázákra való utalást. Munkái ugyanis elfoglalnak, körbefognak egy belső teret, melyet gazdag, organikusan burjánzó felületek vesznek körül. A mozgalmas felületek szépségükkel a természet öntörvényűen életszerű rendjének érzetét és a tér dimenziójának a megtapasztalását teszik lehetővé. „A fizikai lét nem a tökéletességről szól. – mondja a művész egy interjúban. – A fizikai lét tele van szabálytalanságokkal.” A szobrok szakrális edényekként jelennek meg előttünk. A transzcendenshez kapcsolódnak a spirituális belső tér és az energiák áramlását megjelenítő külső felület összehangolásával, az átlényegülés aktusát is felkínálva a befogadónak.